Húsz hosszú évnek kellett eltelnie, mire a Red Hot Chili Peppers végre elkészítette történetének első koncertalbumát. Meghatározhatatlanul egyedi stílusukat egyesek funk-punk-rock-ként próbálják megnevezni, de ez a mesterkélt összetétel mutatja a legjobban, mennyire besorolhatatlan az RHCP zenéje. Különleges, és utánozhatatlan.

A londoni Hyde Park-ban június végén, három koncerten rögzített anyag lényegében minden nagy slágerüket, - kezdve az Under The Bridge-től, a Californication-on keresztül, a Can’t spot-ig - illetve a csapat két legújabb dalát, a Leverage of space-t, és a Rolling Sly Stone-t (sajnos mindkettő elég közepes szagú) is tartalmazza. Az előadás méltó a szép pályafutáshoz - felkészült, pontos produkció, szinte hibátlan keveréssel (apró hibák persze akadnak – példának okáért a Can’t stop végén a több mint kásás torzított basszusgitárszóló). A „Chili” tagjai technikailag messze nem a csúcsot jelentik (kivéve a megdöbbentően virtuóz basszusgitárost, Flea-t), de mindannyian kiváló zenészek, sajátos stílussal. Önmagáért beszél, és igazán egy ilyen visszatekintő koncertnél csúcsosodik ki, hogy legyen szó pörgős pogó-zenéről, közép-lassú elmélkedésről, vagy szentimentális balladásdiról, a Red Hot Chili Peppers több területen is képes kiemelkedő teljesítményre. Ezt a zenekart lehet utálni, és lehet szeretni, de a szép az, hogy ők mindenkinek nem is akarnak megfelelni, nem érdeklik őket mindenféle trendek, vagy divatok, és ez, ilyen „beksztrítbojzos”, „enszinkes” időkben több mint figyelemreméltó.

Az RHPC napjaink Rolling Stones-sza, slágerzenekar mondanivalóval – egy sokáig üreshalmaznak gondolt elit tagja.

( a cikk a www.mozinet.hu oldalról van )