A mozgókép feltalálása után a film gyorsan népszerű művészetté vált, s még hang nélkül is a világon mindenütt vonzotta a közönséget. Sztárjait az egész földkeregség ismerte.

A mozifilmen, ha a neve mást sugall is, semmi sem mozog: a film sok ezer álló fényképből áll, s azok peregnek egymás után a néző szeme előtt. A képek még eltűnésük után is a szemünk előtt maradnak egy ideig (megőrződnek az agyban). Ha tehát egymástól csak kevéssé eltérő képek kövezkeznek egymás után, akkor nem vesszük észre közöttük az ugrást, s azt hisszük, hogy egyetlen folyamatos cselekvést látunk. Ezt nevezzük a látás tehetetlenségének, s ez szolgált sok XIX. századi játék alapjául. Filmkészítésre azonban csak számos nehézség legyőzése után lehetett alkalmazni. A legelső fényképeket az 1830-as években vették fel, filmet azonban csak azután sikerült csinálni, hogy megfelelő fényképezőgépekkel sok felvételt lehetett egymás után készíteni, azaz meg lehetett ragadni a mozgást. Kellett még egy olyan eszköz is, amely ugyanolyan gyors, állandó sebességen adta vissza, vetítette ki a képeket.
Végül, évtizedek kisebb előrelépései után a híres amerikai feltaláló, Thomas Alva Edison műhelyében elkészült egy igazi mozgóképkamera és egy különleges vetítőeszköz, a kinetográf.

A mozi megszületése

Az először 1894-ben, New Yorkban bemutatott kinetográf a sztroboszkóp elvén működött. A következő évben pedig egy francia testvérpár, Auguste és Louis Lumiére bemutatták kinematográfjukat: ez a vászonra vetítette a képeket. Az akkor közönséget megdöbbentették az egyszerű, mindennapi eseményekről készült Lumiére-féle mozgóképek. Néhány éven át a mozi lényegében újdonságnak számított: vásárokban lehetett látni és műsoros mulatókban.
1900-tól kezdve a filmesek lassan rájöttek, hogy a filmmmel nem feltétlenül csak megtörtént eseményeket lehet rögzíteni, hanem kreatív módon, történetek elmesélésére is felhasználható. Ennek nagy úttörője volt a francia Georges Méliés; az ő Utazás a Holdba (1902) című filmje arra is rávilágított, hogy filmkameráva egyedülálló módon lehet trükköket és speciális hatásokat létrehozni. Edwin S. Porter A nagy vonatrablás (1903) című filmje éppily fontos volt a realista történetek visszaadása szempontjából; ebben olyan új, feszültségfokozó eszközöket is használt, mint a párhuzamos montázst: a két, egyszerre játszódó eseménysor közti oda-vissza váltást.
1900 után a filmvetítések lassan kikerültek az ideiglenes sátrakból és csarnokokból, s 1910-re már több ezer filmszínház volt Európában és Amerikában. A mozi lassan nagy üzletté vált, főleg attól fogva, hogy 1912-ben megjelentek az első nagyjátékfilmek. Egyórás vagy még hosszabb filmek (a korábbi egytekercses, 15-16 percesek helyett) sokkal nagyobb szabású produkciókat tettek lehetővé, mindenekelőtt a történelmi témájú alkotásokat, hatalmas díszletekkel és több ezer statisztával; ilyeneket először olasz filmesek készítettek, pl. a Quo Vadist (1912).

D. W. Griffith

Az Egy nemzet születése (1915) és a Türelmetlenség (1916) éppily látványosak voltak, de művészi szempontból jóval meghaladták az olasz alkotásokat és bármely más korábban készült filmet. Ezeket egy amerikai filmrendező, D. W. Griffith, a mozi első zsenije készítette. Komoly témájú, összetett, bonyolult filmeket forgatott, s páratlan ügyességgel használta a vágás technikáját, több kamerát használt felvételkor, hogy a felvett jelenetekben változtathassa a távolságokat és a szögeket, a kamerákat magukat is sokkal szabadabban mozgatta, hogy jobban követhesse a cselekményt. Az óriási hatású Griffith-filmek azt is bebizonyították, hogy a mozi nem semleges, hanem erkölcsi és politikai erő, és fontos dolgokra is hatással lehet. Az Egy nemzet születése rasszista gondolatokat közvetített, azok óriási vitát kavartak, és Griffith filmjét számos amerikai államban be is tiltották.

Hollywood ˝ születése ˝

Ekkorra az amerikai filmipar a keleti partvidékről Kaliforniába, Hollywoodba helyezte át székhelyét; az ottani éghajlat alatt egész évben lehetett filmezni, és a költségek is alacsonyak voltak (legalábbis eleinte). Itt a filmgyártásban néhány nagy stúdió uralkodott, pl. az Universal Pictures és a Warner Bros. Ezek futószalagon gyártották a hatásosan elkészített, népszerű filmeket. Az első világháború (1914-18) megbénította az európai filmipart, így Hollywood még tovább léphetett, és filmjei szinte mindenütt óriási tömegeket vonzottak.
Ekkor még minden film néma volt, mivel nem találtak hatékony módszert a hang és a filmvásznon látható beszéd és cselekvés szinkronizálására. Néhány magyarázó sort írtak ki a filmvászonra, és általában egy zongorista kísérte – megfelelő zenével – az előadást, növelendő a drámai hatást. De lényegében a némafilmek a sztárok kifejező játékára épült, meg arra, hogy válogatott képek révén el tudnak meséli egy történetet.

Megjelenik a hangosfilm

Hiába volt az addig kifejezett vizuális technika, a némafilm korszaka így szinte azonnal véget is ért, mihelyt megjelent az amerikai A dzsesszénekes (1927) című film, szinkronizált zenével és párbeszéddel. Elkezdődött a hangosfilm korszaka.