Hollywood századunk 30-as 40-es éveiben élte aranykorát, hanaytlása a filmtől tömegeket elvonó televízió megjelenésével kezdődött. Néhány klasszikus flm is készült itt, és sok színész vált nemzetközi hírű sztárrá.

A némafilm emberek millióit bűvölte el, de A dzsesszénekes (1927) sikere meggyőzte Hollywoodot arról, hogy a hangosfilmé a jövő. Hamarosan majd mindegyik jelentős stúdióban megjelentek a hangfelszerelések, s új korszak kezdődött a mozi történetében.
Sok jónevű színész, színésznő nem tudott alkalmazkodni az új médiumhoz, és karrierje lassan véget ért. A hangosfilm nem csupán szép hangot igényelt, hanem új stílusú színjátszást is. A némafilmben hagnsúlyos kifejezési módra, felnagyított gesztusokra volt szükség a lényeges információk közléséhez, de ez a beszéd megjelenésével a múlté lett. A színészeknek sokkal visszafogottabban kellett játszaniuk, mivel a közeli képek az arc legapróbb rezdüléseit is képesek voltak bemutatni, s így az érzelmeket közvetíteni. Néhány filmes, pl. Charlie Chaplin, továbbra is lényegében némafilmeket gyártott néhány hangeffektussal, de a hangosfilm annyira lenyűgözte a közönséget, hogy a változásnak semmi se állhatott az útjába.

A musical

A hang természetesen hatott a gyártott filmek múfajára is. A zene most már a film szerves részévé válhatott. Megszületett a musical, amelynek leglátványosabb példája a Hölgyek (1934). Ebben és Busby Berkeley más alkotásaiban is női tánckar tagjai gyorsan változó, tarkabarka alakzatokba rendeződtek. A musicalek a színházakban is népszerűek voltak, de a filmen a különleges kameraállásokkal vagy közelképekkel még nagyobb hatást lehetett elérni. A század közepén a legsikeresebb filmek nagy hasznot húztak ebből: a ˝ géppuskalábú ˝ Fred Astaire főszereplésével készült filmek eddig még sohasem látott módon mutatták be pl. a táncot.
Ezért tehát zeneszerzőket toboroztak Hollywoodba, hogy kísérőzenét és dalokat írjnak, hiszen ezek voltak a musical legfőbb elemei. Ily módon Hollywood a XX. Századi zenei patrónusává vált. Forradalmian új zeneszerzőket kértek fel és fizettek a stúdiók, pl. Arnold Schönberget (bár nem mindig használták fel a rendelésükre elkészült alkotást – a filmzeneírás olyan pontosságot igénylő mesterség volt, amelyet nem minden komponista tudott elsajátítani!).

Komédia és menekülés

Az új technikából származó legnyilvánvalóbb előny a zene volt, most, hogy már beszélni is lehetett, újabb komédiatípus indult virágzásnak. Azok a komikusok, akik helyzetkomikus helyett inkább verbális viccekkel keltettek nevetést, most a filmvásznon is kamatoztatni tudták a tehetségüket. Az új filmvígjáték lehetőségei Bob Hope élceitől a William Powell és Myrna Loy főszereplésével készült A sovány ember című bűnügyi komédiasorozat kifinomult humoráig terjedtek. A Marx testvérek az elképesztő szóvicceket és a verbális találékonyságot vegyítették vizuális helyzetkomikummal – így hoztak létre egy művészi, anarchikus világot.

Voltak olyan burkleszek is, amelyekben csetlő-botló, hebehurgya alakok ejtettek zavarba és győztek le túlságosan komoly embereket. De nem csak a vígjáték műfaja teljesedett ki a hangosfilmekben. A személyes döntés és az egyéni problémák drámái, amelyek gyakran a női közönséget célozták meg, olyan sztárokat neveltek ki, mint pl. Bette David.

A 30-as években Hollywoodot alig érintette a gazdasági válság, továbbra is a mesevilágba való menekülés maradt a fő cél. Talán csak a gengszterfilmeknek volt valami kapcsolata a valósággal, a főszereplők – mint James Cagney a Közellenségben (1931) – még a nézők rokonszenvét is fel tudták kelteni, mielőtt az utolsó kockákon elérte őket az elkerülhetetlen végzet.

Azok a filmek, amelyekben a cselekmény vagy az izgalom mindennél fontosabb volt, például a westernek és horrorfilmek, gyorsan alkalmazkodtak a hangtechnikához, amellyel még több izgalmat lehetett kelteni, fokozni lehetett a feszültséget, és mélyebb jellemábrázolásra nyílt lehetőség. Voltak rendezők, mint John Ford és Howard Hawks, és sztárok, mint John Wayne és Henry Fonda, akik megmutatták, hogy a western képes a múlt hiteles ábrázolására, valamint a személyes és a közösségi konfliktusok megjelenítésére. A magyar Lugosi Béla Drakula alakítójaként s az angol Borisz Karloff Frankeinstein szerepében népszerűvé tették a horrorfilmeket, s számos utánzójuk akadt.